Züllött, piszkos emberek, kik belülről
lehet, hogy ragyognak,
szeszbe fojtják megfáradt lelküket,
átadva azt a hatalmasoknak!

Szétroncsolásig isszák le torkukon
keserű sorsuk reményvesztett voltát,
úgy nyelik magukba a mérgező mámort,
mint ünnepelt- a neki adott tortát. 

Sáros, kihalt utcák, temetők,
füstös kocsmák- ez az otthonuk,
panaszkodásuk meghallgatásra nem talál,
csillagos, fagyos éjeken ragadja el őket a méltatlan Halál. 

- Mert kinek kellenek,
kik pénztelenek és betegek?
Hisz kizár a Világ olyanokat is,
kik okosak és egészségesek. 

Idelent a Földön csak dolgoztak vakulásig,
míg volt egészségük és otthonuk,
gyermekként talán még boldogok is voltak,
ha volt egyáltalán ˝gyerekszobájuk˝ 

Bár tehetném, hogy támaszt adjak,
azoknak, kiket az élet így megtiport.
Akiket csak karácsonykor látogat meg
TV., újság, s riport. 

Tudnunk kéne szeretni őket,
ha pénzzel nem, hát szóval!
Mert az ember az is, ki számkivetett,
és igényel ő is valamit, akár az arató,
azt, amit elvetett... 

- Úgy kéne tennünk másokkal, ahogy mi
szeretnénk, hogy velünk bánjanak.
Csak egy kedves szó, semmi több,
miért némán, szótlanul felénk kiáltanak. 

Emberség kéne- méltó és hatalmas,
ne csak a pénz legyen életünk kulcsszava!
Tekintsünk végre le a mélyre siklottak elé,
hogy ne csúszhassanak már tovább lefelé!